MegosztásCsoóri Sándor: Anyám szavai
Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szép szerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e? Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, mint, hogy ha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüreti bálos ördögökön
s bohócos nagy kalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szép szerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e? Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, mint, hogy ha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüreti bálos ördögökön
s bohócos nagy kalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.
Gondolatok, +1:
Coelho szerint nem léteznek győztesek és vesztesek, csak életszakaszok vannak, amelyeken át kell esnünk.
Mikor egy falevél lehull, mert jön a tél, akkor ez azt jelenti, hogy a hideg, fagyos idő győzedelmeskedett felette?
A fa azt mondja a levélnek: “Ez az élet körforgása. Lehet úgy gondolod, hogy ősszel meghalsz, de közben mindvégig bennem élsz. Az életem neked köszönhetem, mert rajtad keresztül tudok lélegezni. Hála neked, az utazó embernek árnyékot tudok biztosítani, hogy legyen ahová behúzódjon a forróság elől.”
Az a férfi, aki képes felmászni a Föld legmagasabb hegyére, hogy úgy érezze, hogy ő van a világ tetején, és meglátja a felhőket maga körül, vesztessé válik, mert még valami nála is magasabban van? Az ember így gondolkodik: “Most nem én vagyok a legmagasabban, de változni fog az idő, mikor semmi sem lesz a felettem.”
Az a fiatal, akivel nemrég szakított a szerelme, le lett győzve? Ez a fiatal mondhatja a következőt: “Egy nap ismét beköszönt az életemben a szerelem, boldogabb, harmonikusabb lesz az életem, mint amilyen a volt párommal lett volna.”
Ősszel a tél kezd erőre kapni, hatalma egyre nő, a hideg ereje egyre fokozódik, de pár hónappal később megadja magát a tavasznak, aki felvirágoztatja a tájat.
A nyár azt szeretné, hogy forró, hosszú nappalai örökké nyaldossák a városokat, a dombokat, az emberek vállait, mert úgy gondolja, hogy a meleg jót tesz mindennek. De a végén el kell fogadni az ősz beköszöntét, aki nyugalmat, pihenést hoz a földre, annak lakóira.
Az élet ciklikus körforgás, nincsenek vesztesek, nincsenek győztesek, csak szakaszok vannak, amelyeken átmegyünk, amelyeket megtapasztalunk. Ha ezt megértjük, szabad emberek leszünk, képesek az elfogadásra. A természet folyamatosan, körkörösen ugyanazt az utat járja be. Tanuljunk Tőle.
Coelho szerint nem léteznek győztesek és vesztesek, csak életszakaszok vannak, amelyeken át kell esnünk.
Mikor egy falevél lehull, mert jön a tél, akkor ez azt jelenti, hogy a hideg, fagyos idő győzedelmeskedett felette?
A fa azt mondja a levélnek: “Ez az élet körforgása. Lehet úgy gondolod, hogy ősszel meghalsz, de közben mindvégig bennem élsz. Az életem neked köszönhetem, mert rajtad keresztül tudok lélegezni. Hála neked, az utazó embernek árnyékot tudok biztosítani, hogy legyen ahová behúzódjon a forróság elől.”
Az a férfi, aki képes felmászni a Föld legmagasabb hegyére, hogy úgy érezze, hogy ő van a világ tetején, és meglátja a felhőket maga körül, vesztessé válik, mert még valami nála is magasabban van? Az ember így gondolkodik: “Most nem én vagyok a legmagasabban, de változni fog az idő, mikor semmi sem lesz a felettem.”
Az a fiatal, akivel nemrég szakított a szerelme, le lett győzve? Ez a fiatal mondhatja a következőt: “Egy nap ismét beköszönt az életemben a szerelem, boldogabb, harmonikusabb lesz az életem, mint amilyen a volt párommal lett volna.”
Ősszel a tél kezd erőre kapni, hatalma egyre nő, a hideg ereje egyre fokozódik, de pár hónappal később megadja magát a tavasznak, aki felvirágoztatja a tájat.
A nyár azt szeretné, hogy forró, hosszú nappalai örökké nyaldossák a városokat, a dombokat, az emberek vállait, mert úgy gondolja, hogy a meleg jót tesz mindennek. De a végén el kell fogadni az ősz beköszöntét, aki nyugalmat, pihenést hoz a földre, annak lakóira.
Az élet ciklikus körforgás, nincsenek vesztesek, nincsenek győztesek, csak szakaszok vannak, amelyeken átmegyünk, amelyeket megtapasztalunk. Ha ezt megértjük, szabad emberek leszünk, képesek az elfogadásra. A természet folyamatosan, körkörösen ugyanazt az utat járja be. Tanuljunk Tőle.
